Függőség: kimondva és megpecsételve

„Függő vagyok.” Az Ön szájából milyen hangsúllyal hangzik ez a mondat? Egyáltalán elhangzik? Két szó, egyetlen, kétségtelenül sorsfordító erejű mondatba sűrítve. Vajon a tükörbe nézve hangzik el, suttogva és szemlesütve, hogy más véletlenül se hallja meg? Vagy bevállalósan a munkahelyi karácsonyi bulin, a kollégákkal történő koccintást megelőzvén? Az Ön szájából hogy hangzik ez a mondat? […]

„Függő vagyok.” Az Ön szájából milyen hangsúllyal hangzik ez a mondat? Egyáltalán elhangzik? Két szó, egyetlen, kétségtelenül sorsfordító erejű mondatba sűrítve. Vajon a tükörbe nézve hangzik el, suttogva és szemlesütve, hogy más véletlenül se hallja meg? Vagy bevállalósan a munkahelyi karácsonyi bulin, a kollégákkal történő koccintást megelőzvén? Az Ön szájából hogy hangzik ez a mondat? És csak egyféleképpen hangozhat el?

Függő identitás születik

Ha létezik olyan, hogy vihar előtti csend, akkor a felépülés folyamatában inkább ennek a fordítottja igaz. A csend beálltához vihar kell, többnyire mindent elsöprő, pusztító vihar. Ezt nevezik mélypontnak. A mélypont nehezen meghatározható és lehetetlen objektív mércével meghatározni azoknak az életeseményeknek vagy érzéseknek a körét, melyek a mélypont kialakulását eredményezik. A mélypontot elhozhatja egy válás, egy szakítás, egy munkahelyi kudarc, de akár egy szeretett személy csalódott tekintete is. A mélypont olyan veszteség, ami könyörtelenül a szenvedélybeteg arcába vágja: „függő vagy” és ez így nem mehet tovább.

A felépüléshez nagyon is kell a függőség

A mélypont az, amit mindenki szeretne elkerülni, mégis ebből kelhet életre a felépülési motiváció. Ha az egyén igazolta saját maga számára, hogy folytathatatlan az élete a függőség csapdájában, akkor ez a végtelenül keserves helyzet azt eredményezheti, hogy a függő új utak után kezd nézni. „Függő vagyok.” Ez a beismerés a kezdetek kezdete, a szőnyeg alá sepert tény felszínre kerül és hozzáférhetővé válik. Minden más csak ezután veheti kezdetét.

Függő vagyok, hogyan tovább?

A felismerés egyenlő azzal a belátással, hogy a szer erősebbé vált a fogyasztójánál. Ez a beismerés eleinte szégyentől és bűntudattól terhes. Úgy hangozhat, mint egy átok, egy stigma, egy büntetés, egy defektus. Elképzelhetetlennek tűnhet, hogy büszkeség vegyüljön a beismerésbe és őszinte elfogadás övezze a tényt: „függő vagyok.”  Pedig ez egyáltalán nem kizárt.

Szavak és jelentésük

Eleinte persze nehezen hagyhatja el a szenvedélybeteg száját az a mondat: „függő vagyok”. Kíméletesebben, elfogadhatóbban hangzik például az, hogy „alkoholproblémáim vannak”, vagy „gondom van az alkohollal”, esetleg „alkoholbeteg vagyok”. Bármilyen azonosulás és megfogalmazás tiszteletben tartandó, ugyanakkor érdemes azt a kérdést is feltenni, hogy miről szól pontosan az eufemizálás. Kinek és miért van szüksége enyhítő kifejezésekre, mit és miért kell becsomagolni a gondosan megformált szavakba? Senkitől nem elvárható, hogy világgá kürtölje azt, ami aktuálisan talán szégyent ébreszt a szenvedélybetegben és önutálatot gerjeszt. Ugyanakkor a beismerés, a kegyetlenül őszinte belátás fontos, először talán csak suttogva, a négy fal között. Aztán talán más is meghallhatja. Ebben a tekintetben a függőség nem különbözik más betegségektől. Az influenzáról hiába gondoljuk, hogy szénanátha, csak akkor lehet állapotjavulást elérni, ha influenzaként ismeri el beteg és orvos egyaránt és eszerint történi a kezelés.

A kulcsszó: felépülés

Valójában a felépülésbe fektetett munka és energia képes megszelidíteni a függőség vállalását. A felépülő ugyanis azon munkálkodik, hogy saját rejtett képességeit felfedezze és érvényesítse, saját blokkjait felismerje és feloldja, elfogadja a tőle független történéseket és kézbe vegye a befolyásolás lehetőséget minden olyan életeseménnyel kapcsolatban, amelyre képes hatást gyakorolni. Egy felépülőnek jó esélye van arra, hogy nyomot hagyjon saját élete alakulásában, és nem csak sodródjon az árral. Sorsát alakító döntéseket hozhat, kimondhatja azokat az igeneket és nemeket, melyek saját boldogulását elősegítik. Ettől még függő marad, felépülő függő. Nem a függőséget dobta el magától, hiszen azt nem lehet, hanem annak a lehetőségét tanulta meg használni, hogy ezerféleképpen alakíthatja saját élete alakulását. A leépülést felépülésre váltani, a rombolást alkotásra cserélni, a taszítást vonzássá változtatni, ez lehet az esszenciális különbség. Így aztán elképzelhető, hogy egy idő után már nem remeg meg a térde annak, aki kimondja: „függő vagyok”. Adott egy betegség és az a határtalan jószándék és erőfeszítés, amit a szenvedélybeteg végre meg tudott adni önmagának, önmagáért. Méltán ad ez büszkeségre okot felépülők sokaságának.

Függőként, súlytalanul

Szóval a vihar utáni csend… A mélypont után megtörténhet a felismerés, ami nem csak annyit takar, hogy valaki rálát saját függőségére, de egyben a segítségkérés szándéka is megerősödhet. Így veheti kezdetét a józanságmunka, ami tényleges teendőket, átgondolandó feladatokat jelent és önmagunk felé feltett kérdések tucatjait, amire talán csak lassan érkeznek meg a válaszok. Bár eleinte ez talán elképzelhetetlennek tűnik, a függőség ténye idővel teljes elfogadást nyerhet, beépülhet az identitásba. A „függő vagyok” mondat elveszíti drámai súlyát, hiszen a betegség beismerésén túl a felelős öngondoskodást fogja jelenteni. Sokak számára éppen ezért a munkahelyi környezetben vagy egy vadidegen előtt is kimondható és felvállalható: „függő vagyok”. Felegyenesedett gerinccel, felszegett fejjel mondható ki. A felépülés személyes története, a megelőző mélypontokkal, az elérendő magaslatokkal és az egyensúlyra törekvő hétköznapokkal nemessé teszi ezt a két szót, amitől egykoron elcsuklott a szenvedélybeteg hangja.

 

Önnek, vagy hozzátartozójának segítségre van szüksége?

Kapcsolatfelvétel