Ön beszél “addiktul”?

Azt szokták mondani, hogy a foci az, amihez látszólag mindenki ért. Könnyen beláthatjuk, hogy a függőség hasonlóképpen markáns véleménykülönbségeket szül és határozott kinyilatkoztatásokhoz vezet. Egy kicsit mindenkiben ott lakik az addiktológus? Meg kell tanulnunk „addiktul” beszélni ahhoz, hogy megértsük a függőségek természetét? Mit fogadhatunk el tényként és mi az, ami ezidáig tévhitként fennmaradt? Üdvözlünk Addiktológiában! […]

Azt szokták mondani, hogy a foci az, amihez látszólag mindenki ért. Könnyen beláthatjuk, hogy a függőség hasonlóképpen markáns véleménykülönbségeket szül és határozott kinyilatkoztatásokhoz vezet. Egy kicsit mindenkiben ott lakik az addiktológus? Meg kell tanulnunk „addiktul” beszélni ahhoz, hogy megértsük a függőségek természetét? Mit fogadhatunk el tényként és mi az, ami ezidáig tévhitként fennmaradt?

Üdvözlünk Addiktológiában!

Az addiktológia az a szakma és tudományterület, mely a függőségek halmazát kutatja és a gyakorlatban az állapotjavulásra irányuló befolyásolás eszközeit alkalmazza. Az orvosláson túl olyan szakmák képviselőit mozgósítja, mint a klinikai pszichológia vagy a szociális munka. Professzionális értelemben tehát ezek a szakemberek beszélnek „addiktul”. Már ha egyáltalán van ilyen. De vajon dolga-e a hozzátartozónak és a családtagoknak, hogy elsajátítsák ezt a rejtélyesnek tűnő idegennyelvet? Vagy maradhatnak-e egyszerűen csak feleségek, szülők vagy gyermekek, pont úgy, ahogy ezt eredeti szerepük a szenvedélybeteg mellett elrendelte?

A medicina világában óvva intik az orvost attól, hogy a saját hozzátartozóját operálja. Többnyire az a magyarázata ennek, hogy a személyes kötődés és az érzelmi érintettség negatívan befolyásolja a szigorúan vett orvosi feladatok ellátását és akár teljesítményromlást is okozhat. Az orvosnak többnyire tehát nem feladata a saját hozzátartozójával orvosként kapcsolatban állni. Az addiktológiában sincs ez másként, egész pontosan nem a hozzátartozó feladata a függőség gyógyítása. Már csak azért sem, mert saját érzelmi érintettsége miatt természetes módon nem rendelkezik az objektivitást támogató mérsékelt távolságtartással. Ilyen módon a hozzátartozónak az sem feladata, hogy megtanuljon „addiktul” beszélni és gyorsan hozzáférhető, házi addiktológiai szakemberként funkcionálni.

Tévhitek lomtalanítása

Ennek ellenére adódnak olyan tévhitek, amiket érdemes tisztába tenni, és olyan alapvetések, amiket érvényesnek kell elfogadnunk. Határozottan és ellentmondást nem tűrően tévhitként címkézhetjük a legelterjedtebb berögzülést: „A függőség egyszerűen akaratgyengeség”. Ha ez így lenne, önmagában az akarat erősítése megoldást nyújtana minden problémára. Valójában a szenvedélybeteg számára sokszor elérkezik az a pont, amikor már nem akar szert használni, de betegsége oly annyira elhatalmasodott felette, hogy a szerhasználat kényszerként uralja mindennapjait. Nem marad más, mint hogy segítséggel magtanulja, milyen technikákkal emelkedhet felül a szer iránti sóvárgásán és miként tölthetőek be azok a funkciók, amiket a szer látott el. Az akarat csupán egyetlen és talán nem is a legfontosabb faktor a függőség kérdéskörében.

A másik gyakorta elhangzó mondat a következő: „Minden fejben dől el”. Ez csupán annyiban igaz, hogy a felépülési motiváció mindenekelőtt a szenvedélybeteg fejében kell, hogy megszülessen, az érintett elhatározása szükséges a felépüléshez. Másrészt viszont ez az elhatározás a lendületet adja a felépüléshez, de nem rövidíti le azt az utat, amit be kell járnia egy változásra elszánt függőnek. A normalitás utáni vágy felveti a kérdést: mi a normális? Egy szerfüggőnek az vált normálissá, hogy nap mint nap szert használ, ez a természetes és ez a megszokott. Hosszú és türelmet igénylő folyamat során tanulható meg, hogy miként lesz normális és élhető az az élet, ami mellőzi a pszichoaktív szerek használatát. Többször köszön vissza a tanulás fogalma, és valóban erről van szó. Meglévő megkövült mintákat kell újakra cserélni. Kísérletezni és próbálgatni azt, hogy miként válthatóak át ezek a viselkedésminták új építőkövekre.

A másik, bénító erejű elgondolás a hozzátartozó részéről a következő: „neki (a szenvedélybetegnek) kell megváltoznia”. A hozzátartozó és a függő kapcsolata szempontjából fontos, hogy mindkét fél megtanuljon adaptívan viszonyulni egy vágyott, de mégis ismeretlen és bejáratlan életformához: a felépüléshez. Ez többnyire nem megy automatikusan, már csak azért sem, mert a függőség aktív szakaszában töltött hosszú idő forgatókönyve íródik felül. A hozzátartozó –csakúgy mint a felépülő függő– számíthat segítségre abban, hogy kérdéseire válaszokat kapjon, elakadásiban kiútra találjon.

Hazatalálni a saját életünkbe

Ha mindezt el kell felejtenie egy hozzátartozónak, mi az, amit észbe kell vésnie? Például azt, hogy mindenekelőtt saját élethelyzetében kell az optimumra törekedni és saját kapcsolati szerepében kell önmagára találnia. Ez nem kis feladat, de lényegesen több eredményt ígér, mint ha arra vállalkozik a hozzátartozó, hogy meggyógyítja a szenvedélybeteget. Ez a szakember és a felépülő sorstárs feladata, bár a főszerep kétségtelenül magáé a szenvedélybetegé.

Az a hozzátartozó, aki ismeri a kereszttolerancia vagy éppen rohamivás fogalmát, még nem biztos, hogy beszél „addiktul”. Pontosabban nem biztos, hogy azt a nyelvet beszéli, aminek segítségével önmagával és a függővel szót érthet. A saját önismereti munka iránti alázat, a kapcsolatot meghatározó minták újraértékelésére való nyitottság, a másik fél nézőpontjaira való kíváncsiság és a saját nézőpontok feltárása egészen jó alapokat ad a közös nevező megtalálásához. Ez már önmagában nem kevés egy felépülő függő, sőt egy felépülő kapcsolat számára.

Önnek, vagy hozzátartozójának segítségre van szüksége?

Kapcsolatfelvétel