„Minden fejben dől el”. És különben is: „csak akarat kérdése az egész”. Olyan mondatok, melyeket minden szenvedélybeteg hall legalább egyszer az életében. Rosszabb esetben a függő saját magának mantrázza ezeket vagy az ehhez hasonló bölcseleteket. Kétségtelenül általában a jószándék szüli ezeket a könnyen megcáfolható közhelyeket. Ugyanakkor hatástalanságukon túl veszélyt is hordoznak magukban ezek a sokszor elhangzó gondolatok. A magányos, segítséget elutasító függő végeláthatatlan kálváriájának veszélyét.
Az erő kultusza
Kiirthatatlan az a feltevés –de bátran hívhatjuk tévhitnek is-, hogy aki erős, az egyedül száll szembe a problémáival és önerőből győzi le azokat. Ha mindez nem sikerül, kudarcot vall, ereje megkérdőjeleződik, gyengének minősül, ami lemoshatatlan bélyegként kísérti őt. Eszerint erősnek lenni annyit jelent, hogy egyedül vágunk neki az akadályok leküzdésének a legzordabb körülmények között még akkor is, ha a reális helyzetértékelés nem ezt kívánná meg tőlünk. Egy szenvedélybeteg esetében nem csupán a erő téves kultusza késztethet magányos menetelésre a cél felé, hanem a szégyenérzet is, ami a függőség tényével párosul. A betegségből adódó valós vagy vélt ítéletekkel történő szembesülés ellehetetlenítheti a segítségkérést. Adott tehát egy stigma, ami ráég a szenvedélybetegre és egy irreális elvárás, mi szerint akarattal és önerőből kell legyőzni a függőség nevű démont.
Amit a mesékből tanultunk
Hogy ezt a torokszorító dilemmát fel lehessen oldani, lényegében egy porlepte mesekönyvet is elég felcsapnunk. Talán ennyire azért nem egyszerű a helyzet, de ha megtesszük ezt az egyszerű gesztust, egy konklúzióhoz könnyen eljutunk. A mesékben a hős sosem egyedül harcol. Mindig akar egy segítő: egy fegyverhordozó, egy paripa, egy öreg bölcs, egy tündér, aki a hős erejét és céltudatosságát kiegészíti mindazzal, ami a sikerhez hozzásegíti. A cél a hős sajátja, de a feladatteljesítésben, a hét próba kiállásában mások segítségére kell hagyatkoznia: azokra a képességekre és bölcsességekre, amelyeket mások kölcsönöznek számára. Nincs ez másként a felépülés hőseivel sem.
Új nézőpontok
A „több szem többet lát” bölcselet talán még annál a mondatnál is régebbről származik,mint hogy „minden fejben dől el”. Újra tudjuk-e gondolni a segítségkérés folyamatát? El tudjuk-e képzelni azt, hogy saját tapasztalásunk és tudásunk bővül ki akkor, amikor valaki másnak a tapasztalatait és tudását beengedjük az életünkbe? Át tudjuk-e fogalmazni mindazt, amit ezidáig a segítségkérésről és segítségnyújtásról gondoltunk? Egy szenvedélybeteg esetében a beszűkülés a függőség velejárója, a szakember vagy egy hosszabb józanságot a háta mögött tudó felépülő a saját tudáskészletével járulhat hozzá ahhoz, hogy a látótér ismét kiszélesedjen. A korszerű és szakszerű segítő kapcsolat nem engedi meg azt a hierarchiát, amiben segítő és segített alá-fölérendelődő viszonyba helyezkedik. A segítő kölcsönadja azt a „többedik szemet”, aminek segítségével a felépülő „többet lát”. Többet lát a választás lehetséges elágazásaiból és saját személyiséglehetőségeiből.
Az első nagy sóhaj után
Az említett példánál maradva a mesebeli szegénylegény vajon mikor hoz jó döntést? Akkor ha meghallja a segítő szavakat suttogó öreg fa hangját? Vagy akkor, ha saját sorsába burkolózva befogja fülét és behunyja szemét, hogy ne érje őt semmilyen befolyásoló hatás a cél felé vezető magányos úton? Mi segíti a felépülést: a titkokba temetkezés és a szégyen sújtása vagy a terhek megosztása és az ismeretlen információk és impulzusok befogadása? Személyes történetek és szövevényes életutak igazolják, hogy a szenvedélybetegség a kapcsolatok betegsége. Többnyire a kapcsolatok sérülése és a az egyén sebzettsége bújik meg a háttérben. A kapcsolatok betegsége a kapcsolatok és az újrakapcsolódás által gyógyul. Több mint valószínű, hogy a kapcsolódás egyedül nem kivitelezhető. Miközben a segítség elfogadására való elszánás nehéz lépés egy függő számára, mégis ez az egyik legbiztatóbb jele a változásnak.
Újraértelmezett segítség
Szakértelem. Támogató kísérés. Hallgatóság. A soha fel nem tett kérdések megfogalmazója. Sokféleképpen tekinthetünk arra, akitől a segítséget kapjuk. A segítő nem próféta, nem mindentudó és még csak nem is fényes glóriát viselő angyal. Nem több és jobb, mint a felépülése kezdetén álló függő.Csupán egy másik minőséget képvisel és olyan tapasztalati és/vagy elméleti tudást birtokol, ami a felépülés szükségletében olyasvalami a függő számára, mint a szegénylegénynek szánt hamuba sült pogácsa. Ha el tudjuk azt fogadni, hogy a saját javunkat szolgálja a segítő kapcsolat megszületése, akkor a kapcsolati betegségként ismert függőség új esélyt kap. Ez az új kapcsolat a kölcsönösségből táplálkozik, legtermékenyebb táptalaja a bizalom, de egyértelműen a segített személy profitál belőle apránként épülő józansága révén. A bizalom és a kölcsönösség pedig olyan palánták, amelyek más kapcsolatok termőföldjében is megélnek, ha átültetjük őket. Nincs ebben semmi hókuszpókusz, éppen csak annyi, mint a szegénylegény és az öreg fa párbeszédeiben.
