A drogpreventor szerepében: Ön

Ha a drogprevenció szót halljuk, legtöbbünknek az a tanóra jut eszünkbe, amikor néhány megsárgult fénykép és kéretlen jótanács közepette több-kevesebb sikerrel a fejünkbe verte egy tanár vagy egy rendőr: drogozni rossz! Elképzelhető az, hogy újragondoljuk a drogprevenció fogalmát? Elképzelhető az, hogy mi magunk lépjünk a drogpreventor szerepébe akkor, ha saját gyermekeink jövőjét szeretnénk biztonságban látni? […]

Ha a drogprevenció szót halljuk, legtöbbünknek az a tanóra jut eszünkbe, amikor néhány megsárgult fénykép és kéretlen jótanács közepette több-kevesebb sikerrel a fejünkbe verte egy tanár vagy egy rendőr: drogozni rossz! Elképzelhető az, hogy újragondoljuk a drogprevenció fogalmát? Elképzelhető az, hogy mi magunk lépjünk a drogpreventor szerepébe akkor, ha saját gyermekeink jövőjét szeretnénk biztonságban látni? Ez teljesen ellehetetlenül akkor, ha a szülő maga is függőségi problémákkal küzd?

Drogprevenció régen és most

Ami korábban drogprevenció címszó alatt egy negyvenöt perces tanóra kötelessége volt, ma már idejétmúlt próbálkozásnak tűnhet. Az egészségpromóció szemléletében korántsem elég az, ha a droghasználat veszélyeiről mesél a drogpreventor és a legkevésbé sem kizárólag az iskola adhat terepet a drogprevenciónak. Miközben kívánatos lenne a drogprevenciót önálló szakmaként kezelni, a szakmát gyakorlókon túl a szülők kapnak kiemelt szerepet a prevencióban. És talán torokszorító ezzel szembesülnie annak a szülőnek, aki saját függőségének tényével igyekszik megbirkózni.

Mintákból összerakva

Bizonyára mindannyian tudunk említeni legalább három olyan dolgot, amit pontosan ugyanúgy teszünk,mint a szüleink vagy a nagyszüleink. Lehet ez akár a paprikás csirke receptje, aminek a titkos összetevőjét a nagyitól tudjuk, vagy egy olyan szófordulat, amivel egyébként ritkán találkozunk, de édesapa gyakran használta és ránk is átragadt. Ezek azok a hagyományok, amelyek többnyire könnyen felismerhetőek és akadálytalanul elraktározódnak a tudatos szinten. Ugyanakkor létezik egy mélyebb réteg, egy ősi örökség, ami érzelmi működésünket, viselkedésünket és kapcsolataink minőségét átitatja. Ezeket az elemi erővel ható tényezőket tekintjük a mintáinknak. Családi mintáink észrevétlenül adódnak át generációról generációra. A szenvedélybetegek családjában nem ritka, hogy már a szülők, nagyszülők is érintettek voltak a függőség kérdésében. Ez feltételezhetően egyfajta genetikai sebezhetőségnek is betudható, de mindebben jelentős szerepe lehet a tanult viselkedésnek és azoknak az akarva-akaratlanul lemásolt mintáknak, amelyeket családunkban „ellesünk”. Az sem ritka, hogy a szenvedélybeteg szülők gyermeke nem válik szerfüggővé, de szenvedélybeteg partnert választ és egy más típusú kapcsolati felállásban szembesül ismét a függőség problémájával és a saját, ezzel kapcsolatos viszonyulásával. Megint csak egy mélyen kódolt minta kontúrjai válnak élessé. De vajon felülírhatóak a függőség irányába ható minták? A szenvedélybetegség szülői öröksége átváltható valami másra?

A felépülő függő szülő számára saját józansága a legkiszámíthatóbb és legstabilabb tőke, ami által eltérő szerepeiben kompetensnek érezheti magát. Nem ritka, hogy sok éve szermentes felépülők azt fogalmazzák meg, hogy saját józanságuk a legfontosabb az életükben, előbbre való, mint a család vagy a munka. Talán első hallásra ez meghökkentően hangzik, de gyakori az az indoklás, hogy a józanság és a józanságmegtartásra szánt munka a kulcsa annak, hogy a szülői és egyéb szerepek teljesíthetőek legyenek.

A bűntudat kísértése

Szerhasználó szülők esetében olykor fojtogató bűntudat keseríti meg az egyébként is küzdelmes mindennapokat. „Hát milyen szülő vagyok én?”- hangozhat el a kérdés. A függőséget alapvetően az érzelmek betegségének tartjuk, és egy olyan markáns és megsemmisítő érzés, mint a bűntudat nem a függő állapotjavulását segíti. Oly annyira nem, hogy az önmagát rossz szülőnek tituláló függő jó eséllyel ismét a szer után nyúl, hogy a bűntudat feszítésétől szabaduljon. Így sokadszorra is eljut a kiindulópontra, mely a bűntudatot ébresztette, a függőség ördögi köre megállíthatatlanul működésbe lépett. Mindeközben a minta önmagát írja, a gyermek lát, érez, tapasztal.

A szülő felépül, a kapcsolat gyógyul

A felépülés kezdetben egy döntés, de a döntés nem maga a felépülés. Olykor a függő sokadik, mások számára alig hihető döntése. Így kezdődik a folyamat. De a felépülésnek sok színe van. Kezdetben viszontagságos küzdelem. Majd kötelesség. Majd elköteleződés. Majd meggyőződés. És persze ezen felül számos történés és megélés vegyül a felépülés folyamatába. A felépülés lehet egy olyan befektetés, aminek nyeresége szétosztható és kiélvezhető az újjáéledő kapcsolatokban. Az éveken, évtizedeken át gyakorolt mintákba új motívumok kanyaríthatóak. A gyermek a felépülő szülő által tanulhat döntésekről, küzdelmekről, kötelességről, elköteleződésről, meggyőződésről. A „bocsánat”, a „kérlek” és a „szeretlek” szavak nem fogják semmissé tenni a múltat, de a jelen minőségét meghatározhatják.

Jóslatok helyett

A szenvedélybetegség forgatókönyvében nincs bejósolható „happy end”. Ugyanakkor a tragikus befejezés sem borítékolható. Többnyire a felépülésre szánt idő és energia, a befektetett munka a szermentes minőségi idő pillanatképeiben térül meg. A felépülés részét képezheti a szeretett személyek, így akár a gyermek felé tanúsított jóvátétel. Fontos leselejtezni a tökéletességre törekvést és az ennek kudarcából fakadó szüntelen bűntudatot, és megtalálni azt az „elég jó” állapotot, ami az eltérő szerepekben teljesíthető. „Elég jó” anyának vagy apának lenni, hitelesen vállalni az erősségeket és gyengeségeket már jó alapot ad ahhoz, hogy biztonságos és szerető egységben érezze magát szülő és gyermek. És ez bőséges hozzájárulás ahhoz, ami egy gyermek drogprevenciójában elképzelhető.

 

Önnek, vagy hozzátartozójának segítségre van szüksége?

Kapcsolatfelvétel