A szenvedélybeteg hozzátartozója általában minden követ megmozgat annak érdekében, hogy a függő megszabaduljon szenvedélybetegségétől. Hogyan változtathatnám meg őt? – legtöbbször ez a kérdés fogalmazódik meg az aggódó szülőkben, házastársakban. Miközben reménytelennek tűnik a válasz megtalálása, érdemes azon elgondolkodni, hogy talán a kérdésben rejlik a hiba.
A te függőséged, a mi bajunk
A rendszerszemléletű addiktológia amellett érvel, hogy a szenvedélybetegség nem csupán a függő betegsége. A kapcsolatok működésében olyan oda- és visszaható erők dolgoznak, amelyek rögzítik a szenvedélybeteg és a hozzátartozó viselkedését is. Ennek részét képezi, hogy a hozzátartozó bünteti, túlóvja vagy felmenti az alkoholistát. A függő pedig bűntudatot él át, vagy dacos lesz, ezek az érzések pedig ismét szerhasználatra ösztönzik őt. Egy ördögi kör lép működésbe, amit az a sürgető kérdés sem képes megakasztani, hogy miként változtathatja meg a hozzátartozó a függőt.
A hozzátartozó szerepbe lép
A szenvedélybeteggel való kapcsolatot gyakran játszmák szövik át. Ez azt jelenti, hogy a függő és a hozzátartozó saját nehezen felvállalható igényeiket csupán az egyenes kommunikáció megkerülésével képesek érvényesíteni. A szenvedélybeteg gyakran átruházza saját felelősségét a hozzátartozóra, aki ezt áldozati módon vállalja. Ebben az esetben azonban mindkét oldalon született egy vállalás: a függő lemondott a saját autonómiájáról, a hozzátartozó pedig két ember terhét vette a vállára. Ilyen és ehhez hasonló helyzetekben borul fel két ember kapcsolatának szimmetriája. Ez az egyensúlyvesztés pedig alattomos módon ront az alkoholista helyzetén éppen úgy, ahogy a hozzátartozó életén is.
Saját portán sepregetni
A hozzátartozó élete, nehézségei, elakadásai éppen annyira figyelemreméltóak, mint a szenvedélybeteg sorsából adódó nehézségek. Indokolt lehet a kérdés: hogyan tudok a saját életemen változtatni? Azért is indokolt ez a kérdésfeltevés, mert a játszmákkal terhelt kapcsolatokban mindkét fél a saját szerepvállalására tud a legnagyobb hatást gyakorolni. Ha a hozzátartozó változik –önmagáért, a saját fejlődése és boldogulása céljából– változik a kapcsolat is. Így változik meg az az egység is, amelybe a szenvedélybeteg és hozzátartozó egykoron önkéntesen és többnyire a szeretet elvén rendeződött. Ha ugyanez a változ(tat)ási szándék él a függőben is, a kapcsolat reményteli jövő elé nézhet. A képlet valahogy így néz ki: én változom+te változol=a kapcsolatunk új esélyt kap. Az a hozzátartozó, aki energiát fordít a saját problémáival való szembesülésre és megküzdésre, nem a másik felet akarja „megjavítani”, hanem a közös kapcsolatot szeretné új alapokra helyezni.
A kérdés újrafogalmazása
Amikor a hozzátartozói munka hangsúlyt kap, nem az a cél, hogy bűnbakot találjuk az alkoholizmus kialakulásával kapcsolatban. Nem az a cél, hogy szuperhőst neveljünk a hozzátartozóból, aki megmenti a szenvedélybeteget. Nem az a cél, hogy addiktológiai szakemberré képezzük át a hozzátartozót. Egyetlen felelős, szakmailag igényes szakember célja sem lehet ez. Mégpedig azért, mert ezek egyike sem hat építőleg a szenvedélybetegre és a hozzátartozóra. Ugyanakkor előremutató lehet, ha a hozzátartozó és segítő szakember közösen feltérképezik a használható erőforrásokat, tisztázzák a határokat, pontosítják, hogy kinek mi a kijelölhető feladata. A szakember segíthet abban is, hogy a hozzátartozói oldalon megfogalmazódott érzések, félelmek és aggodalmak befogadásra találjanak, és szerencsés esetben a hozzátartozói motiváció összeérjen a szenvedélybetegben ébredő felépülési motivációjával.
Ahol a változás keresendő
Irányok és arányok. Talán röviden így foglalható össze, hogy min kell változtatni egy szenvedélybeteggel való együttélésben. Ebben adódnak egyéni kihívások is azon túl, hogy a kapcsolat résztvevői közösen is nagy feladat elé néznek. A nyereség nem csupán az egyén szermentessége lehet, hiszen ez csupán eszköz egy játszmáktól mentes, őszinte kapcsolat eléréséhez, újjászületéséhez.
