A szenvedélybetegség kifejezést a függőség szinonimájaként használjuk, de vajon tényleg betegségről van szó akkor, amikor egy kémiai szer használata vagy akár egy viselkedés valakit az uralma alá hajt? Előfordulhat az, hogy valaki tényleg nem képes saját szenvedélyeit megzabolázni? Hogy történhet meg az, hogy egyesek képesek nemet mondani az első pohár ital után, míg mások nem?
Számos ilyen és ehhez hasonló kérdés merül fel azokban, akik maguk sem tudják eldönteni, hogy a függőség érintettjei-e vagy sem. Ugyanezeket a kérdéseket fogalmazzák meg azok a hozzátartozók, akiknek a környezetében él egy feltételezhetően szenvedélybeteg szeretett személy.
A legegyszerűbb válasz a kérdések tisztázására az, hogy a függőség valóban betegségnek tekinthető. Ezt támasztja alá egyebek mellett az Amerikai Pszichiátriai Társaság (APA) diagnosztikai rendszere is, ami meghatározott tünetek előfordulása esetén diagnosztizálja a betegséget, ami az alkohol vagy a drogok fogyasztásához kapcsolódik. Másrészt felépülő szenvedélybetegek tömegei világszerte önbevallás alapján állítják magukról, hogy krónikus, élethosszig tartó, gyógyíthatatlan betegséggel élnek. Ez pedig nem más, mint a függőségük. Talán első hallásra riasztónak tűnik mindez, és csak erősíti azt a reménytelenséget, ami a változást blokkolja. Valami oka mégis van annak, hogy milliók gondolnak így saját függőségükre, és ebben a tudatban mégis teljes értékű életet élnek kémiai szerek nélkül. Amikor a függőségről azt állítjuk, hogy gyógyíthatatlan krónikus betegség, mindez nem jelenti azt, hogy a tünetmentesség elérhetetlen. A függőség esetében a tünetmentesség azt jelenti, hogy a szenvedélybeteg szermentes életet kezd élni. Ehhez szükséges az is, hogy a felépülő megtanulja azokat a képességeket és erőforrásokat használni, amelyek segítségévével fent tudja tartani a szermentességét. Fontos kérdések merülnek fel felépülés közben. Például az, hogy milyen szituációk, milyen érzések sarkallják a függőt szerfogyasztásra. Ha ezek a helyzetek azonosításra kerülnek, még nem ért a függő a felépülési út végére. Jó eséllyel a szerfogyasztásra ösztönző érzések és élethelyzetek nem iktathatóak ki. Bármilyen jó lenne, a munkahelyi feszültséggel, az esetleges konfliktusokkal vagy a gyásszal még egy felépülőnek is számolnia kell. A kellemetlen érzések az élet velejárói, ugyanakkor egy felépülő számára reális cél lehet, hogy szerek nélkül birkózzon meg a számára nehéz helyzetekkel. Ha minden nem is változtatható meg, a jó hír az, hogy egy felépülőnek sok mindenre lehet befolyása. Javulhat az önértékelés, kézbe vehetőek a döntések, minden érzés átélhető és elfogadható. A szer letétele láthatatlan lakatokat tör fel, ugyanakkor a felépülés során meg kell tanulni élni a szermentesség adta lehetőségekkel. A tünetmetesség tehát nem illúzió, a beteg stabil motivációval és értő segítséggel elérheti azt, hogy kézben tartsa saját betegségét.
Rögzült tévhit az, hogy a függőség csupán akaratgyengeség. Biológiai okokkal is magyarázható a függőség mechanizmusa, emellett számos pszichológiai modell és elmélet tárgyalja, hogy miért lesz valaki függő. Ha csupán akaratgyengeségről lenne szó, jó eséllyel az aggódó vagy éppen türelmüket vesztett hozzátartozók tanácsai is elegendőek lennének ahhoz, hogy valaki letegye a poharat. A tapasztatalat azonban azt igazolja, hogy mindez nem használ, sőt olykor ront a helyzeten. Csapdahelyzetben érezheti magát az a függő, aki érzi a vesztét, de mégsem tud egyedül nemet mondani az alkoholra, a drogokra. Az akarat csupán egyetlen összetevője a felépülésnek. Saját változási szándék, saját motiváció nélkül aligha lehet tünetmentessé válni egy függőségben. Az akarat tehát elengedhetetlen, de nem ez az egyetlen eszköze a felépülőnek. Legalább ennyire fontos a betegségbelátás, a betegségtudat kialakítása, a segítségkérésre és a segítség elfogadására való nyitottság. A függőség tehát betegség, de nem kell egyedül megküzdeni vele. Önmagukat gyógyíthatatlan betegségségben érintettként, vagyis függőként azonosító milliók támasztják alá mindezt. Talán meglepő, de sok függő, aki hosszú évek vagy évtizedek után sem nyúlt drogok vagy alkohol után, önmagát továbbra is függőként nevesíti. Hogy lehet függő az, aki hosszú ideje nem él semmilyen tudatmódosító szerrel? A válasz erre megint csak az, hogy függőség kapcsán élethosszig tartó, gyógyíthatatlan, progresszív, krónikus betegségről beszélhetünk. A tünetmentesség lehetővé teszi, hogy kialakuljon egyfajta egyensúly, és a mindennapok rendezett módon zajlódjanak. Ugyanakkor még hosszú, évtizedes józanság után is teljes visszarendeződést tud eredményezni egyetlen pohár ital. Ezt hívjuk visszaesésnek. A függőség egyfajta önműködő mechanizmus, megállíthatatlanul mozgásban tartja a vissazeső függőt, ha nem óvja józanságát. A józanság megtartása legalább annyira fontos cél, mint a szer letétele. Nem történik meg automatikusan, a szertől való megválás nem jelenti magától értetődően azt, hogy az elért eredmény fennmarad. Bármelyik krónikus betegség kapcsán nélkülözhetetlen, hogy a betegség érintettje kiismerje saját betegségét, és megtanulja azokat a fortélyokat, amivel saját egészségét óvni tudja. Ez a tudatos munka nem a betegség ellenében, hanem az egészség és teljesség érdekében zajlik. Nincs ez másként a függőség kapcsán sem. Talán ellentmondásnak tűnik, de a betegséggel való megbirkózást pont az segíti, ha a betegségtudat éber marad. Ennek birtokában sajátítható el az öngondoskodás és az a kiemelt figyelem, amit a beteg saját magára, saját jóllétére fordít. A betegségtudat egy idő után már nem teher, hanem a záloga annak, hogy a betegség ne hatalmasodjon el a függő élete felett.
Sok-sok olyan szenvedélybeteg él a világban, aki büszkén húzza ki magát, és stabil identitásként vall arról: ”függő vagyok”. Ez talán elképzelhetetlen annak, aki szégyenkezve rejti el az italosüvegeket a ruhásszekrényben, vagy alig várja a munkaidő leteltét, hogy hozzáférjen a választott szerhez. Ami a büszke vállalásra okot ad, az a felépülésbe fektetett munka, az új alapokra helyezett mindennapok, az újratanult képességek, a megtapasztalt erősségek. Csupa olyan dolog, amihez kellett egy betegség, és a betegséggel való szembenézés.
